lisboa

Az utolsó napra hagytam a vár bevételét. A Baixa-ból felvitettem magam a 28-as villamossal a Miradouro da Santa Luzia-ig, majd onnan felsétáltam (amúgy van várbusz is, mint otthon, 37-es számmal).
A lisszaboni vár nem olyan, mint a budai, abban az értelemben, hogy lakóházakat nem találni benne, csak pár ágyút, egy kis múzeumot és a szép kilátást. A fellegvár is teljesen üres: csak a falak és más semmi.
Mivel imádok magas helyekről nézelődni, minden bástyát megmásztam, és persze jól ki is fotózkodtam magam (mivel a Castelo São Jorge a látnivalók többségétől keletre helyezkedik el, a napszak erre tökéletes volt).
Ezután tekeregtem kicsit az Alfama negyedben, majd megnéztem a Sét is (semmi érdekes).

Átmetróztam a Rato állomásra (jelentése: egér; nem sikerült rájönnöm, hogy egy egérről vagy egy emberről lett elnevezve, de az bizonyos – cégtáblákon már láttam -, hogy vannak ilyen vezetéknevű emberek (Magyarországról csak Egerszegi Krisztina és Talapa Jani ugranak be )), majd egy kisebb gyalogtúrát tettem az Aqueduto das Águas Livres (“szabad vizek vezetéke“) nyomvonalán. Ezt a 18. században építették, mi másra, mint a főváros vízzel történő ellátására. Azt írják, elvileg még ma is működhetne, de már nem használják. A metróállomástól nem messze indul (pontosabban persze oda érkezik), és északnyugat felé nyúlik el. Az Armoeiras bevásárlóközpontban megálltam ebédelni (és konstatálni, hogy ejnye-bejnye, itt nem szelektív a hulladékgyűjtés, ellentétben például a Colombo-val vagy az óceánparti stranddal (!)), majd Campolide városrész felé folytattam az utat. Hirtelen – épp’ csak átmenve a bevásárlóközpont melletti főúton – nagyon-nagyon egyszerű, földszintes házak közé kerültem, és olyan utcákon jártam, amelyeknek neve sincs, csak száma. A térképem ehhez persze nem is elég részletes, úgyhogy szag után mentem – és működött. A vízvezeték néhol a föld alatt fut, de van egy szakasza, ahol egy völgy felett ível át elég rendes magasságban – a legnagyobb boltív 65 méteres. Alatta pedig a körgyűrű; aki látta a Lisszaboni történet c. filmet: abban még csak épült a völgyben futó autópálya. Na, ezt a részt kerestem fel.

Ezután egy kicsit visszamentem a szállásra pihenni, majd tettem egy búcsúkört a városban. Besétáltam az Avenida da Liberdade-on, kimentem a 15-ös villamosal Belém-be és vissza, felmentem az Elevador da Glória-val a miradouro-hoz (innen volt a legnehezebb továbbindulni), a Chiado-tól mentem még egy kört a belvárosban a 28-assal, végül kimentem vacsorázni – a Colombo bevásárlóközpontba (ez az a hely, ahol annyifélét lehet enni, engem mégis egy olyan szendvicsezőhöz húzott a szívem, ami főleg Spanyolországban található meg). Pont jó volt, mert amikor a szendvicsezőben a pultoslány valami kupont akart adni, meglehetett az a sikerélményem, hogy elmondhattam neki, nincs rá szükségem, mert holnap hazatérek Magyarországra (mármint utazni is jó lesz, de az élményt az adta, hogy ezt össze tudtam rakni portugálul ). Mindezt nem csak szimplán megértette, hanem jó utat is kívánt, úgyhogy így kerek a történet.

A mai napra Sintra és környékének megtekintése volt célul kitűzve. Rögtön a szállodából való elindulás után jöttem rá, hogy mi igazából a helyzet: semmi gond az útjelző táblákkal, egyszerűen csak (legalábbis ezen a környéken) túl sok út vezet mindenhová… Mondanom sem kell, a kinézett főutat nem találtam el, így egy egészen sokadrangú, ám nagyon hangulatos (főleg, mert senki nem jött szembe ) kis úton autóztam át a Sintra-Cascais Nemzeti Parkon a Convento dos Capuchoshoz, ami gyakorlatilag a semmi közepén (vagy talán ide jobban illik az isten háta mögött) található. Ehhez pluszban még látogatásom nagyobbik részében egyedül voltam az egész kolostorban, ami így még szórakoztatóbb volt. Olyan, mintha a hét törpéhez menne látogatóba az ember: az egy méter magasságot alig meghaladó ajtók, 3-4 négyzetméteres cellák, térdmagasságú ebédlőasztal… Az ajtók, ablakok és padok parafával vannak borítva (a világ parafadugóinak 2/3-a Portugáliából származik), feltehetőleg a jobb szigetelés érdekében.

Következő állomásom a Palácio da Pena volt, egy teljesen valószínűtlenül, különféle stílusú és színű (piros, sárga és kék) elemekből összerakott kastély. No, ennek már a berendezése sem szegényes (sajnos bent fotózni nem lehetett), és egy csodaszép park van körülötte, amelyet tényleg érdemes bejárni (persze rendesen liheg utána az ember, mert olyan dimbes-dombos, mint a Güell-park Barcelonában).

Itt ért először ittlétem alatt az a megtiszteltetés, hogy elhitték, tudok portugálul. Valószínűleg nagyon hitelesen mondhattam, hogy egy felnőttjegyet kérek szépen, mert a jegyárusító hölgy kérdés nélkül portugál térképet adott a parkhoz. A titok nyitja talán az lehet, hogy minél inkább orrhangon, és a lehető legtöbb magánhangzót lenyelve kell beszélni. Ez utóbbi elvileg nem lehetne meglepő annak, aki tanult angolul, de újra és újra le tudnak nyűgözni.

Némi erőgyűjtés után végre bementem Sintrába is (az elnevezés állítólag a rómaiak által használt Cynthiából ered), ahol sétáltam egy kicsit az óvárosban, és megnéztem a Palácio Nacionalt, amelynek jellegzetes külső jegye a konyhából kiinduló két hatalmas kémény. Belül is vannak érdekes és szép dolgok, például a címerterem, ahol a nemesi családok címerei vannak körös-körül a mennyezeten, a falakon pedig végig azulejo-képek, vagy a szarkák terme, ahol 136 szarka van a mennyezetre festve, csőrében mindegyik a “por bem” feliratot tartva. Ez utóbbi története (amennyit a különböző leírásokból szintetizálni bírtam, mert három különböző levezetés is létezik) nagyjából annyi lehetett, hogy a derék I. János királyt (aki nem tudom, mitől lehetett derekabb, mint az összes többi, de a királyokra így illik emlékezni) egyszer ebben a teremben rajtakapta a királyné, amint az egyik udvarhölgyhöz próbált közelebb kerülni a, mondjuk így, szokásosnál (hogy mi volt elfogadott, azt ugye nem tudhatjuk). A király a “por bem” (nagyjából talán “csak jót akartam”) szavakkal vágta ki magát. Úgy tűnik, mégsem eléggé, és hogy demonstrálja, mennyire jó fiú, a terem mennyezetére annyi szarkát festetett, ahány udvarhölgy volt. A legviccesebb és -szemérmesebb azonban a helyi magyarázó tábla, amely szerint a szarkák I. János jelmondatát tartják csőrükben (akkor viszont el lehet képzelni, mennyire csapodár lehetett, ha ez volt a jelmondata ).

Sintrából rövid úton (képesek voltak ide autópályát építeni) visszajutottam Lisszabonba, leadtam az autót, majd az irodából kilépve majdnem akkorát estem teljes menetfelszereléssel, hogy a Pombal-szoborig leguruljak. Egy arra járó üzletember-kinézetű üzletember hangosan gratulált, hogy lábon maradtam. Ezek a lisszaboni kockakövek még száraz időben is csúszósak tudnak lenni (különösen persze azokon a helyeken, ahol lépcső helyett 45 fokos lejtőt csinálnak, és azt borítják ilyennel…). Szerencsére a szállásom innen csak két saroknyira van. A “szobám” mérete megdöbbentő: már ahol az óceán partján aludtam, az is felért egy kisebb garzonlakással, de ez ténylegesen egy komplett lakás lehetett. Beléptem az ajtón, nyugtáztam, hogy rend van, egy ágy, asztal és két szék, egy kanapé, és egy ajtó. Gondoltam, ott a fürdőszoba. De nem: egy folyosó, amiről egy használaton kívüli konyha nyílik (úgy néz ki, mint ami épp átalakítás alatt áll, de a portugálokban és a magyarokban azért van annyi közös, hogy ezt ne higgyem el ), a fürdőszoba, majd egy bónusz szoba, amely ugyanakkora, mint az első, csakhogy itt még egy franciaágy is van.
Kora este még lementem sétálni egyet a VII. Edward-parkba, amely mellett a szálloda van – kirándulás lett belőle, mert kerestem egy boltot, majd utána jól eltévedtem. (Hja, nem vittem térképet. )

Azért a portugálok javára annyit (nem mintha bántaná itt őket bárki is), hogy egyszerűen tudnak szép dolgokat megfogalmazni. A sétám során láttam egy Olá Bom Dia nevű bárt (ha innen nézed, giccses, ha onnan, kedves), és korábban, ahogy ma autóval elhagytam Colarest, a következő tábla volt az út szélén: “Leve Colares no coração“, azaz “Vidd el Colarest a szívedben”. Már bánom, hogy nem fotóztam le.

A Marquês de Pombalnál ha valaki át akar szállni az egyik metróvonalról a másikra, egy kicsit kell gyalogolni a föld alatt. Építettek hát egy mozgójárdát. Turistaként számomra érdekes, ahogy a többi ember használja (és fordítva nyilván már megint én vagyok a különc): amíg én ráállok és örülök, hogy fél percig nem kell gyalogolnom, addig mindenki más (beleértve a többi turistát is, tehát könnyen lehet, hogy ez tényleg a “ki megy szembe az autópályán” esete) tovább sétál rajta. A mozgójárda tehát tulajdonképpen emberkegyorsító (tkp. milyen kedves becézés a részecske szó), legalábbis annak használják. Ma értettem meg: ha nem sétálok, akkor azok is lehagynak, akik a mozgójárda mellett mennek. Tehát tulajdonképpen emberkelassítóról van szó. (Ezzel együtt továbbra is állni fogok rajta. Valószínűleg karmikus küldetésem lehet bebizonyítani, hogy így is lehet használni.)

Délelőtt kimentem Belém-be, a Ponte 25 de Abrilon túlra (mennyire furcsa, vagy épp’hogy nem, hogy Lisszabon első és kisebbik hídja először Salazar nevét viselte, most pedig az őt megbuktató forradalom dátumát). A Terreira do Paço-nál (ahol 1755 előtt a palota állt a folyóparton) jöttem fel a metróból (azonnal megcsapja az ember orrát az édesvízszag, amit otthon a Duna a Batthyány térnél biztosan nem produkál), és a 18-as villamossal szerettem volna eljutni a Palácio Nacional da Ajuda-hoz, hogy onnan csak lefelé kelljen mennem a parthoz. Nagy sokára esett csak le a megállóban üldögélve, hogy vasárnap lévén rövidített útvonalon közlekedik – és persze, hogy a vonalnak nem arra a felére redukálva, ahol én vagyok. Nagy baj nem történt (não faz mal, ahogy mondják), egy megállóval odébb felszálltam a 15-ösre, az pedig kivitt Belém-be.

A Torre de Belém-nél kezdtem (itt a víz illata már sokkal sósabb, mert közelebb az óceán), innen indultak annak idején a felfedezőhajók. A tornyot ma ingyen lehetett megnézni, úgyhogy semmi baj a vasárnappal. Pár ágyú mutatóba, csak élre fordulva bevehető folyosók és egyszemélyes csigalépcsők, klausztrofóbiásoknak ezt is csak gyógyulási szándékkal tudom ajánlani. A tetejéről viszont tényleg jó messzire látni.

A toronytól besétáltam a Padrão dos Descobrimentoshoz (ezt szerencsére nem gyalog kellett megmásznom, mert a 20. században már divat volt liftet tenni az épületekbe ). Azt hiszem, ezt Salazar alatt építették, táplálandó kicsit a nagy nemzeti büszkeséget (ha valamire büszkék, az egész biztosan az, hogy ők fedeztek fel egy csomó mindent – amit aztán a szorgalmasabb hollandok, gazdagabb és népesebb angolok stb. jól lenyúltak tőlük). Innen pl. nagyon szépen látni a Torre de Belém-t.

Ezután a Mosteiro dos Jerónimost is ingyen nézhettem meg, itt fordított a vasárnap 2-1-re. Hát, nem egy tucattemplom (itt parkoltatják a két nagy nemzeti költőt, Camõest és Pessoa-t, illetve Vasco da Gama-t is (aki, hadd ragadjam meg az akalmat, nem [vaszkó], hanem [vásk(u)])), és a kerengője is nagyon szép.

Innen egyenesen mentem sorbaállni a Casa dos Pastéis de Belém elé – rendesen ki is lógott a sor az utcára, ahogy kell. Csak azokat sajnáltam, akik arra jártak, látták a sort, de mivel fogalmuk sincs, mit lehet bent kapni, továbbmentek…
A sütik egy részét rögtön el is fogyasztottam (jó, behabzsoltam) a parkban, a többit viszem magammal holnap. Ezután felkaptattam a Palácio Nacional da Ajuda-hoz (az ajuda segítséget jelent, de nem tudom, hogy innen kapta-e a nevét a városrész), ahová reggel indultam, bemenni viszont már nem volt kedvem (fogalmam sincs, mi lenne bent), úgyhogy legalább csináltam pár képet a folyóról, ha már ilyen magasra jöttem. Ha jól tudom, a palota a király számára kezdett épülni, azonban sosem fejeződött be, mert a napóleoni csapatok bejövetelekor az egész család permanens vakációzásba menekült Brazíliába. Lefelé a 18-as villamossal jöttem, majd ma is visszatértem a szállásra sziesztázni.

A 18-as ugyanúgy a hagyományos régi típusú, mint a Belém-be vivő 15-ösön (Combino) kívül mindegyik. Szerintem ezektől a derék helyieket a frász veri ki, mert lassúak, kicsik, ezáltal zsúfoltak, és nagyon ráznak, tehát tényleg csak a turisták élvezik őket. Ők mondjuk, engem is beleértve, nagyon.

Érdekes módon Lisszabonban (amellett, hogy a metrók balra tartanak) a zebránál a lámpa sosem villog, csak simán pirosra vált minden – számomra érzékelhető előzetes figyelmeztetés nélkül.

Mivel az eddig látottak alaposan átnyúltak a délutánba, kora este volt, mire előjöttem újra. Felkerestem a Colombo nevű bevásárlóközpontot (nem, nem a detektívről nevezték el), ami a Estádio da Luz, a Benfica stadionja mellett található. Hatalmas (állítólag az egész félszigeten a legnagyobb) és fényes, ezen túlmenően az egyetlen általam is értékelt tulajdonsága az, hogy a legfelső szintjén szinte csak különféle (leginkább gyors-) kajáldák vannak, legalább harminc, és szinte mindegyikben lett volna kedvem enni. A bent posztoló egyik rendőr persze rögtön levette, hogy nem helyi vagyok, de mondjuk idejövetelemkor vágyaim között nem szerepelt a portugál rendőrökkel való beszélgetés, úgyhogy próbáltam magabiztosságot sugallva előadni, hogy tudom, mit akarok (szerencsére nem fenyeget, hogy portugálul túl sokat köpjek ). A tudo bem varázsigére aztán egy nem-is-fölényes-inkább-megértő mosollyal el is engedett.

A gépem 14:50-kor indult Budapestről, meglepően kevés magyarral és sok portugállal (a TAP közvetlen járatával mentem). A repülés maga teljesen tűrhető volt – talán 29 éves koromra kinövöm végre a rosszulléteket -, még a felszolgált kaját is jóízűen meg tudtam enni. 17:35-kor szálltunk le Lisszabonban (mindkét idő helyileg értendő), gyönyörű időben. A reptéri busz (91-es) potom 3 euróért megjárja a város összes pontját. Én a Picoas metróállomásig mentem vele, majd begyalogoltam az első szállásomhoz a Rua Gomes Freire-n. Elsőre csak az utcát sikerült megtalálni, magát a szállást nem, de szerencsémre a közelben még nyitva volt egy utazási iroda, ahol nagyon kedvesen kisegítettek: miután közölték, hogy az állítólag tőlük két házszámnyira lévő ifjúsági szállásról még nem is hallottak, felhívták a megadott számot, kimentettek, amiért még nem értem oda, majd oda is kísértek (tényleg csak két házszámnyira volt, a trükk pedig annyi, hogy én elvártam volna valami táblafélét, de csak a kapucsengő mellett volt jelzés). Itt már várt egy leányzó a kulcsokkal; mint utóbb rájöttem, spanyol lehetett a lelkem, mert hiába csillogtattam nála nem létező portugáltudásomat, ugyanúgy nem értett, mint angolul. Az ifjúsági szállás nem más, mint egy sima lakás, ahol a szobák külön nyílnak és közös a konyha, valamint a fürdőszoba (az én szobámhoz azért van külön, erre ügyeltem ). Ilyenformán recepció sincs, így hitelkártyával sem tudtam kifizetni a szállást, de a leányzó elkísért egy közeli bankautomatához. Hát, nem beszélgettünk sokat.

Miután berendezkedtem, tettem még egy könnyed esti sétát. Az Anjos (“angyalok”) negyedben kóboroltam, némileg és látszólag céltalanul, mert elég nehéz tartani egy adott irányt, ha az utcák mindig elkanyarodnak. Meglepetésszerűen egy dombtetőn a lisszaboni egyetem orvostudományi kara előtti Campo dos Mártires da Pátria térre értem, ahol egy szobor lábánál egymás tetején, halmokban állnak a márványtáblák, amelyek mindegyike egy-egy gyógyulást köszön meg. A szobor nem mást ábrázol, mint egy José Tomás de Sousa Martins nevű egykori doktort, akit a halála óta úgy tűnik, félistenként tisztelnek, és még éppen csak nem avatták szentté.
Innen valahogy lejutottam a Rossio-ra. Mivel már erősen esteledett, vacsorára megvendégeltem magam egy szendvicsre és egy pastel de nata-ra kedvenc Casa das Sandes gyorséttermeim egyikében (aki már látott ilyet, az gyorsan képet alkothat arról, mennyire igényes vagyok ). A Largo Martim Moniz (a vitéz, akiről elnevezték, kb. a helyi Dugovics Titusz, nagyon vicces halált halt a sztori szerint) felé vettem az irányt, ott pedig sikerült megtalálnom a hazavezető utat. Amerre ma este jártam, nagyon erősen emlékeztet Lyonra a sok kaptatóval és a kockaköves járdákkal. A pálmafák azért persze kizökkentenek az összehasonlításból.

Holnap azt hiszem, azért veszek egy térképet.